Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1860-at írunk, Párizsban, a Szajna-folyó mellett egy kis vályogtéglás, nádtetős házikó kéményén füst szivárog, jelezvén:tél van,és nagyon hideg lehet odabent.  Néhol halk,néhol kicsit hangosabb nyögések szűrődnek ki  a ház ablakán.  Közelebb lépve az ablakhoz betekintést nyerünk a kis lakba: a karácsonyfa körül egy,kettő,három,négy…tizennégy gyermek ücsörög. Egyikük, a legidősebb , olyan tizennégy éves fajta, szeretettel csendre és rendre inti kisebb testvéreit. Ekkor hirtelen abbamaradnak a sikolyok. Egy asszonyka, olyan cselédforma lép ki a hálószobából mosollyal az arcán, s boldogan közli a csemetékkel: kislány. Igen,kedves olvasó, egy gyermek születése okozta a kiáltásokat. A legkisebb gyermek felugrik idősebb leánytestvére öléből, s beszalad a szobába,majd sorban szépen,lassan, de mégis oly izgatottan beszivárog a többi gyermek is. A kislányt  Marie-nak nevezik el.

Kint nagy pelyhekben hull a hó. Egy nagy darab, hosszú szakállas férfi alakja rajzolódik ki a sűrű hó függönyből, melyet az utcai halvány fények megvilágítva sejtelmessé és szinte rémisztővé tesznek. Közelebb lépve már nem is olyan félelmetes. Olyan ötvenéves körül lehet. Arcát megcsípte a hideg, orra piros, mégis, a kucsmája alól kilátszó égszínkék szeme kellemessé varázsolja a munkában kifáradt férfi tekintetét.  Fát hoz a hátán. Valószínűleg a kandalló és a ház melegen tartásához gyűjtögetett a közeli kis erdőben. Egy kisfiú szalad ki az ajtón, hatalmas csizmácskában, és egy rá több számmal nagyobb kabátféleségben. Körültekint az utcában, majd apját megpillantva örömében ugrálni kezd. Az apa, Jean, a fát levetve, a hátára felkapja fiát, kétszer háromszor megpörgeti a levegőben,hiszen tudja: gyermeke megszületett. Magához öleli, megcsókolja homlokát,és kérdőn néz reá:

„- Édesapám, kedves, jóságos apám! Leánytestvérem meglátta a napvilágot!”-örvendezett a hároméves kisfiú.

Apja erre elmosolyodott,és tréfálkozva így szólt:

„- De gyermekem! Hogyan láthatta meg a napvilágot testvéred,ha sötét éjszaka van?”

Mindketten nevettek. Az apa letette a gyermeket, és felvette a fát vissza, a vállára, fiát kézen ragadta, és bementek a házba.

 Az ajtó mögé letette a rőzsét, a fiúcskáról levette csizmáját,s kabátját, karjára ültette,és bevitte anyjához,és testvéreihez. A kis Marie ott feküdt anyja kebelén, békésen szunyókált, testvérei pedig szeretetteljes odaadással simogatták őt, s anyjukat.

 

Mikor apjuk megjelent, hirtelen mindenki arrébb ugrott egy kicsit,hogy ő is lássa legifjabb csemetéjét. Tudta,hogy a másik tizennégy gyermeke is szép, dehogy  ez az egy, az utolsó „kései gyermek”  ilyen gyönyörűséges lesz,arra nem számított: hófehér bőrű; szinte már vakítóan szőke haj,és gyönyörű kék szemek. Mint egy igaz kis angyal. Ez is lett a későbbi beceneve: Kisangyal.

Ahogy teltek – múltak az évek, a kis Marie, a Kisangyal is cseperedett. De soha egy rossz szót nem szólt senkinek, soha nem gúnyolódott testvéreivel, sőt, még apjának is segített a favágásban, vagy éppen a hordásban. Az öreg Jean sokszor viccelődött  is vele:

„-Ej, lányom,hát nem fiú vagy te,hogy ezeket megcsináld! Eredj a konyhába, segíts főzni!”

 

Erre Kisangyal sokszor ugyanazzal a mondattal felelt, de mindig tisztelettudóan tette:

„-Édesapám! Ha fiúnak születtem volna, akkor is beküldene kend a konyhába jó anyám mellé , vagy vajat köpülni. Egy gyereknek kötelessége segíteni mindkét szülejének”

Ezen apja mindig elmosolyodott, és válaszként felkapta nyakába a gyereket,és úgy ugrándozott vele.

A kis Marie óvodás korú lányka lett, de az óvoda nagyon messze volt,így hát inkább a folyóparton játszadozott, ahol a kereskedők, a koldusok, a szegény és árva gyerekek nap, mint nap megfordultak. Mindenkinek segített: a kereskedőnek ki és bepakolni az árut; a koldusnak meleg ételt hozott a házból; az árva gyerekeknek pedig forró kakaót,és olykor-olykor,mikor édesapja nagybevásárlást tartott,még egy-egy szem cukorral is meglepte őket.

Egyszer történt azonban,hogy egy harminc év körüli,árva gyerekként felnőtt,munkát nem talált fiatalember, egy koldus tévedt arra. Sosem látta azelőtt Marie. Jó szokásához híven őt is megetette,de látta rajta,hogy ő más, mint a többi ember,akivel eddig valaha is találkozott: szemei olyan gyönyörűek,és tiszták voltak,mint lelke. Azt sugallta,hogy soha egy rossz gondolata nem volt. Kedves volt a Kisangyallal,még a kesztyűjét is odaadta neki,hogy ne fázzon, holott az ő kezei is szinte már kékek voltak a novemberi hidegtől. A férfit Honorine-nek hívták. A kislány,mikor először vitt neki meleg ételt, azt kérte tőle,meséljen neki az életéről. Honorine ezt meg is tette. Összebarátkoztak,és onnantól kezdve Honorine és Marie egész életükre belevésték egymást szívükbe.

Hónapok jöttek, hónapok mentek, nem volt ez másként az évekkel sem. Már több,mint egy éves volt ismeretsége a kis hatéves Marie-nak Honorine-nel, amikor ismételten eljött a Karácsony szent ünnepe. Marie édesapja felajánlotta Honorine-nek,hogy lakjon a pajtájukban,majd ő szépen kitakarítja feleségével,s gyermekeivel,és berendezik neki. Mindenkinek szüksége van családra, barátra, szeretetre Karácsonykor meg főként. Honorine el is fogadta ezt az ajánlatot, de annyit kért tőlük cserébe,hogy Szenteste had aludjon kint vele a kislány. A szülei megengedték neki.

Este a kislány már nagyon fáradt volt. Egész nap jótündérkedett ,mindenkin csak segített. A hóban,fagyban és a sárban meg a mocsokban állt egész nap, így nem is csoda,hogy kifáradt. Csúnyán köhögött,mivel nem volt rajta a kabátkája: az egyik arra tévedő árva kislánynak adta,nehogy megfázzon. Cudar hideg volt aznap. Legalább mínusz 15 fok,és a kislány kabát és mindenféle nyavalygás nélkül tűrt egész nap. Honorine is megbetegedett, így neki vitte a forró kakaót, és a meleg ételt, és ápolgatta. Odaadta Honorine-nek a kedvenc maciját is, akit Alexijnek nevezett el. Azt mondta, az majd meggyógyítja,és megvigasztalja Honorine-t.  Este tizenegy óra felé lefeküdt,és elaludt. Honorine végig figyelte álmát,és vigyázott rá azon az éjjen. A kislány mozdulatlanul aludt.

Másnap reggel, mikor szülei felkeltek, első teendőjük volt,hogy megnézzék gyermeküket, a Kisangyalt. Nagy jajgatásokra értek ki a pajtába: Honorine siránkozott. A szülők, főleg Jean, idegesen és ijedten faggatták Honorine-t,hogy miért sír, mi történt? Honorine igyekezett takarni a kisgyermek fekvőhelyét, de a Marie-nél három évvel idősebb gyermek, az a fiú,aki születésekor, éppen hat évvel ezelőtt éjjel apjuk elé szaladt a jó hírrel, kisebb volt,és odafért az ágyhoz. Ujjával bökdöste, lökdöste hugát, de a kislány nem reagált. A többi gyermek is kiszaladt, hogy miért vannak oly soká távol szüleik…

 

 

Egy pár perccel később apjuk, Jean felkapta a gyermeket, és bevitte a kis házba, letette az előző este felállított karácsonyfa elé a rekamiéra…

 

1866-ot írunk, Párizsban, a Szajna-folyó mellett egy kis vályogtéglás, nádtetős házikó kéményén füst szivárog, jelezvén:tél van,és nagyon hideg lehet odabent.  Sírás, nyöszörgés szűrődik ki  a ház ablakán.  Közelebb lépve az ablakhoz betekintést nyerünk a kis lakba: a karácsonyfa körül egy,kettő,három,négy…tizennégy gyermek ücsörög. Egyikük, a legidősebb , olyan tizenhét éves fajta, simogatja, vigasztalja szinte örjöngő apját, összeroppant anyját, és  kisebb testvéreit. A legkisebb gyermek felugrik idősebb leánytestvére öléből, s beszalad a szobába,kihoz egy játékot, egy babát, leteszi húga mellé, átöleli,és zokog. Honorine odalép a gyermek Kisangyalhoz, megsimítja fejét,majd odateszi mellé a kislány maciját,amit ő kapott tőle,és maga mögött behúzva az ajtót, távozik.

Kint nagy pelyhekben hull a hó…hat évvel ezelőtt egy kislány született, a Kisangyal , Marie…a legkisebb gyermek odaáll testvérei mellé, egyik kezét anyja, másik kezét apja vállára téve így szól:

„- A Kisangyal végre hazatért, azt teheti, amit igazán szeret: mindenkin segíteni fog örökkön örökké…”

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.